Can I come in? Hosszú ideje érlelődik bennem ennek a bejegyzésnek a megírása, és csak nehézkesen tudtam rávenni magam, hogy mindent összeszedve leüljek és kiírjam magamból ezeket a gondolatmorzsákat, de most úgy éreztem eljött ennek is az ideje. Nem tudom Nektek lesz-e tanulság, Nekem ez most jól esett.
4 év. 4 éve létezik ez a blog, 4 évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy szükségem van egy helyre, ahova elvonulhatok, amibe beletehetem a kreatív energiáimat és ami boldoggá tesz. Nehéz időszak volt az számomra, és bár akkor még nem tudtam, hogy jön nehezebb, de valahogy mindig a blog volt az a hely, ahol a darabokra hullott életem és a lelkem rendbe tehettem, leülhettem, fülemben zene ordított és írhattam, fotózhattam, képeket szerkeszthettem, menedzseltem a blogom.
Sosem az volt a cél, hogy ezzel majd valamit elérhetek, hogy majd mivé növi ki magát számomra, egyszerűen csak csináltam. Szerelemből, szenvedélyből, borzasztó sok időt és energiát beletéve, rááldozva. 3 éven át egyetlen percig sem jutott eszembe az, hogy túl sok ez Nekem. Minden egyes szó, mondat ami kikerült elétek szívből jött, gondosat megszerkesztve, a magam elvárásaihoz képest tökéletesre elkészítve, megkomponálva.
Kicsivel több mint 3 év után egészen biztos voltam benne, hogy ha semmi mást nem is, de barátokat és egy igazán jó közösséget kaptam 'ajándékba' azáltal, hogy mertem nyitni, mertem belevágni, szórakozásból. 3 évig vehetjük úgy, hogy egyfajta naiv álomvilágban éltem, de mégis... már kezdett kirajzolódni valami a távolban.
Valahogy belépve a negyedik évbe kinyílt a szemem. Sok minden megváltozott. Egyre több emberrel kerültem kapcsolatba, egyre több mindenre láttam rá. Valahogy az egész csodavilág átváltott egy borzasztóan rossz élménybe. Egy olyan kép kezdett kialakulni, egy olyan világ tárult elém, ami valószínűleg eddig is ott volt, de éltem a kedves kis burkomban, a kedvenc blogger barátnőimmel, kontaktáltam a hozzám közel álló marketingesekkel, márkaképviselőkkel és azt éreztem, hogy minden nagyon rendben van.
És mi van most? Utálom az egészet.
Utálom, hogy kevésbé kedvelem már a blogger közösség jelentős részét, mert minden egyes hátulról jövő sárdobálás szó szerint visszajut hozzám. Amikor olyan emberek mondanak hazugságokat, akiket régen a munkáik és a leírt soraik alapján kedveltem, nos: akkor még nagyobb a csalódás. Mindezt egy olyan hozzám közel állónak mesélve, aki ezután szomorúan ültet le és mondja el, ne haragudjak meg rá, de szerinte erről tudnom kell. Utálom, hogy megy a susmorgás, a suttogás, a féltékenykedés, mert valaki elért valami apróságot, amit a másik is nagyon akart, de épp' akkor még nem jött el az Ő ideje. Ennek semmi köze a korodhoz, a felszerelésedhez, csak ahhoz, hogy ennyire különbözőek az emberek. Sok minden szerencse és alázat kérdése, engedd el és fogadd el. Utálom, hogy valaki rám ír twitteren az első találkozásunk után, hogy "amúgy én nem kedveltelek a soraid alapján, de tök jó fej vagy így élőben", mégis félévre rá, világfájdalommal teli arccal tárgyal ki mindenkinek, aki hajlandó nem eret vágni magán attól a mérhetetlen pesszimizmustól és embergyűlölettől, ami ebből a lányból árad. Utálom, hogy eljutottam egy időben odáig, hogy a bejegyzésem kikerülése előtt felmerült az a nonszensz gondolat bennem, hogy kitehetem-e ezt így és ilyen formában, mert jaj majd mit fognak szólni az olvasók. Tudjátok mit? Picivel ezek után jöttem rá, hogy nem is tőletek, olvasóktól 'tartok' hanem a többi bloggertől. Hogy előkerülök. Mikor jutott el odáig ez a közösség, hogy Nekem ezen kell gondolkodnom, hogy mit, hogy fogalmazHATok meg? Mikor alakult át ez a világ ennyire, hogy mindenkinek fáj az élet.
Amikor belevágtam a blogolásba semmit nem tudtam erről a világról. Nem tudtam, hogy vannak márka együttműködések, blogger eventek, sajtótájékoztatók. Semmit. Tényleg semmit. Idővel tanultam bele, és tanultam meg, hogy működnek ezek a dolgok, és még így 4 év távlatából is látok új dolgokat minden nap. Hogy jön ahhoz valaki 1 vagy jobb esetben akár 2 éves tapasztalattal is a háta mögött, hogy pálcát tör azok felett, akik megdolgoztak azért, amit elértek. Hogy gondolhatja valaki ilyen rövid idő után, hogy ő lehet az, aki megmondja a tuti frankót. Mit érez az ilyen ember?
Könnyű, nagyon könnyű véleményt alkotni valakiről néhány hónap blogolás után, fitten frissen, kreatív energiákkal teli azt mondani: csinálom én jobban mint más, ide nekem a világot. Honey, beszélgessünk el erről 4 év múlva.
Mostanra olyan kesze-kusza kapcsolati rendszert látok kialakulni amiben köszönöm, de nem szeretnék részt venni. Több blogger közösségi csoportnak is a tagja voltam, ahol javarészt csak a sárdobálást láttam. Kiléptem az összesből. Mindenkinek vannak ismerősei, ezek a személyek miből gondolják, hogy amit egy "zárt" csoportban leírnak, az nem jut el az érintettek fülébe - és itt most jelen példában nem magamról beszélek, de rosszul voltam attól amit láttam. Csinos, felnőtt, értelmes nők vagyunk, egy olyan hobbival ami elvileg összeköt minket. Szépen lassan, de úgy tűnik ezt mindenki elfelejtette.
Május elején sokalltam be leginkább, és egy reggel egyszerűen azt éreztem, hogy kell egy kis szusszanás. Online detox, ha úgy tetszik. Amikor nem arra kelek, hogy megint csak a negativitás ömlik rám, amikor nem látom ezeket a dolgokat, amelyek csak a savanyúságról és a világfájdalomról szólnak. Amikor olyan öngól videókat kapok meg üzenetben, hogy csak pillázok percekig, hogy ezt valaki tényleg komolyan gondolta? Munkát tett bele és az értékes perceit pazarolta el az életéből, csak azért, hogy véleményt mondjon dolgokról ami senkit nem érdekel, és csak céltáblává teszi magát, mert sok dolog bizony nála sem matyóhímzés?
Egy, maximum két hétre terveztem, mégis majdnem 1 hónap lett a távolmaradásomból. Jólesett? Nagyon. Szükségem lett volna még több ilyen időre? Valószínűleg. De a hamadik hét környékén már viszketett a tenyerem, hogy nem 'látlak' titeket és nem írok, nem szerkesztem a képeket, nem vagyok jelen. Hiányoztok, hiányzik a napi rutin, a szöszmötölés, az írás. Bevallom ez alatt a közel 1 hónap alatt felmerült bennem, hogy nincs már helyem ebben a közegben, mert több rossz érzést vált ki belőlem az egész dolog, mint amennyi örömet okoz. Ma reggel felkelve viszont megittam a szokásos jeges tejeskávém, leültem és leírtam ami kavarog bennem már egy jó ideje. Visszaolvastam vagy ezerszer, úgy érzem nem hagytam ki semmit, és ezzel együtt itt az ideje továbblépnem.
Nem tudom még mennyi ideig leszünk együtt, de egy darabig még biztosan. Sosem voltam 100% beauty blog, mindig belecsipdestem ebbe is abba is, úgy érzem ezt a tendenciát most is folytatni fogom, és arról írok továbbra is ami érdekel, és ami érdekelhet Titeket is. Nincs bennem már harag, csak mérhetetlen csodálkozás és csalódottság, mert ide jutott ez a blogger szféra ahol most tartunk, de talán már elengedhetem.
Maradok. Maradtok? ♡Nem célom indulatok gerjesztése, de nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit gondoltok a helyzetről!Ti mit tapasztaltatok ebből olvasóként, vagy bloggerként?
Júniustól újra lesz élet a blogon. Miss U Girls!
