Esszencia

Sokat gondolkoztam azon, hogy mi az, ami megkülönböztet minket egymástól. Hogy alakulnak ki szokások, hogy tudunk bizonyos jelenségekhez, illatokhoz és tárgyakhoz érzéseket és érzelmeket társítani. Hogy van az, hogy ha a legkedvesebb barátnőimre gondolok, egy-egy igazán meghatározó dolog biztosan eszembe jut, amely őket jellemzi. A finom elegancia, apró gyöngyök, vörös rúzs, az a bizonyos highlighter, amit csak a legkülönlegesebb alkalmakkor tesz fel (mert megadja a módját, nem veszhet kárba a pillanat), elmaradhatatlan tusvonal, mely az eleve gyönyörű cica szemeit, még igézőbbé varázsolja, egy karkötő, amin sok kis medál fityegett, de mióta megszületett a kislánya, lóg rajta egy újabb, szimbolizálva a sok lemondást, aminek a gyümölcsét már lassan 10 hónapja dédelgeti... Mostanában többször, egy-egy találkozás alkalmával jött beszélgetőtársamban a felismerés, hogy az a bizonyos apróság rajtam mennyire "Nettis", mennyire én vagyok. Gyakran előfordul olyan is, hogy kapok egy levelet: fényképpel, amit egy üzletben fotóztatok, hogy eszetekbe jutottam róla. Vagy egy linket: mert úgy érzitek nekem való, tetszene. Szívmelengetőek ezek a visszajelzések, mert ilyenkor azt érzem, figyeltek rám, tudjátok milyen vagyok, ismertek, esetleg kedveltek is. Mint egy virtuális barátnőt. Ez az érzés adta az inspirációt a mai bejegyzéshez, úgy gondoltam megmutatom Nektek ma én, melyek azok a kiegészítők, amelyek számomra nagyon fontosak.

Az a bizonyos gyűrű. Mindig a mutatóujjamon viselem és tényleg minden nap viselem. Itthon kerül le rólam csupán, illetve akkor, amikor egy hangsúlyos ékszert veszek fel, ami mellett semmi más nem fér el. Több éves már, és nem is egy értékes darab, lelkileg mégis nagyon kötődöm hozzá, eszmei értéke van számomra. Sokszor előfordul, hogy amikor nincs rajtam, elkezdtem az egyik ujjammal keresni az másik ujjamon a gyűrűt, mert mintha egy hátulról jövő erő azt súgná, hogy valami hiányzik. Mint egy fantomfájdalom. Leírni is nagyon furcsa, de érezni még inkább. Olyan már, mintha hozzám nőtt volna.

Ha olvastok egy ideje, biztosan tudjátok, hogy nagyon sokáig vágytam egy finom kis, "vonalka" fülbevalóra. Magyarul ennek ilyen bugyuta neve van, mit lehet tenni. Végül a H&M-ben bukkantam rá, de nem kizárt, ennyi szerelemben eltöltött idő után, hogy készíttetek aranyból is egy örök darabot, annyira megszerettem. Letisztult, nincs benne semmi flanc, csak épphogy megcsillan rajta néha a fény, mintha ott sem lenne. És pont emiatt szeretem ennyire.

Gyöngy. Nem is pontosan csak ez a fülbevaló, nem is maga a tárgy, hanem a gyöngy, és amit ez az apró kis dolog számomra szimbolizál. Vannak emlékek, melyek élesen élnek bennem, gyerekkoromból nagyon sok mindenre emlékszem. Keresztanyám nagy utazó volt, és egyszer Anyát meglepte egy ilyen út után, egy csodaszép gyöngy fülbevalóval. Elmesélte a helyet ahol vásárolta, a helyet ahol azt a picike gyöngyöt tenyésztették, és az egész annyira varázsosan hangzott az én gyermeki fejemben, hogy azóta ez a csilingelő varázslat összekapcsolódik számomra a gyöngyökkel. Legyen az egy apró gyöngy dísz valamilyen puha pulóveren, egy csöppnyi gyöngy mandzsettagomb egy elegáns blúzon, egy bizsu fülbevaló vagy egy karkötő: az érzés ugyanaz. Nőiesség, elegancia.

Családi örökség. Ez a finom, vékony aranylánc végigjárta velem a középiskolát, a főiskolát, megannyi boldog és szomorú percben volt a társam, a kabalám. Rettegek, hogy egyszer meg kell majd válnom tőle, mert nagyon a szívembe zártam. Pótolható, de mégis: valahol pótolhatatlan lenne. Általában a medálokat szoktam rajta cserélgetni: eleinte minden vizsgám alkalmával, a Nagymamámtól kapott apró kereszt medált tettem rá, mert olyankor úgy éreztem nincs legyőzhetetlen akadály. Középiskolás voltam, amikor vettem magamnak egy bizsu nyakláncot, rajta ezzel a cseresznye formájú, apró piros kristályokkal díszített medállal. A nyaklánc igen hamar megadta magát, de ez kis apróság azóta is (közel 10 éve...) meghatározó kiegészítőm. Mostanában ezzel a csepp alakú medállal viselem, mert nagyon elkapott ez a picit rusztikus, tejüveg szerű kő benne, és maga a forma.

A végére egy illatot hagytam, mert úgy gondoltam, hogy kell ide valami olyan is, ami bizonyos szinten kézzel nem fogható. A Guerlain La Petite Robe Noire Pétales "kis fekete ruhás" parfümje egy olyan illat számomra, amelyre nagyjából a megjelenése óta vágytam. Minden nap eszembe jutott addig, ameddig nem lett az enyém. Egy Dovex blogger találkozón szaglásztam bele az illatba először tavasszal, de akkor még nem kapott el a varázs. Szalagra fújtuk, a klasszikus kis lila volt az etalon. Hanem amikor magamra fújtam a kapott picike mintákat, olyan szerelembe estem, amilyenre talán még sosem volt példa. A bőrömmel érintkezve ez az illat olyan... nem is tudom. Olyan mint egy esszencia. Mintha Nekem, kifejezetten Nekem alkották volna meg. Mintha az alkotóelemeket úgy válogatták volna össze, hogy egy dögös, mégis nyugodt, olykor nagyon intenzív és izgalmas keveréket alkosson, amilyen én is vagyok. Kettős érzés, kettős személyiség (Ikrek a csillagjegyem), tombol bennem mindig ez a két oldal - az érzelmeim vezérelnek, nem tudok visszavenni ebből a vehemenciából, néha mégis szívesen visszabújnék a kis csigaházamba, csendes megfigyelőként szemlélve az eseményeket. Ilyen érzések kavarodása ez az illat számomra. Amikor a finom elegancia, amit ez a parfüm megtestesít, találkozna valami kis extrával. Van benne egy kis üdeség, egy kis flick. A parfüm illatjegyei: bergamott, narancsvirág, narancs, citrom, mandula, frézia, rózsa, jázmin, pisztácia, pacsuli, pézsma. Nekem édes-krémes, marcipános boldogság, és beleborzongok minden alkalommal, ahogy megérzem a bőrömön az illatát.